2. rész

Barátok

Este volt. Nagyjából 3 hete keltem ki a tojásból, de mióta a többi sárkány nem piszkált egyre veszélyesebb dolgokat csináltak. Engem pedig vittek magukkal. Mitagadás, szerettem volna közéjük tartozni, hogy ne legyek egyedül. Az elején úgy gondoltam nem lesz baj belőle. De ahogy telt az idő kezdett eldurvulni a helyzet... Ahogy a sötétben tapogatózva - vigyázva, nehogy felébredjenek a szüleim - lopakodtam el a fészkünktől a közeli erdő felé, azon gondolkodtam mit terveznek mára. Ugyanis mióta nem piszkálnak, rászoktak arra, hogy esténként átrepülünk a szomszédos szigetre és míg néhányan őrködünk addig ők pár otthagyott fészket rámolnak ki. Nem tartottam helyesnek, de féltem az egyedülléttől ezért velük mentem. Sosem éjfúria fészekhez mentünk, mindig valami másik fajta fészkét rámolták ki. Általában minden nyugodt volt, de egyszer nem vigyáztunk eléggé...

Öten voltunk ott. Rajtam kívül még ketten őrködtek. Jack volt a vezérünk, ő egy másik fúriával pakolta éppen a fészket amikor meghallottuk. Azelőtt sosem hallottam még olyan rémisztő sárkányüvöltést. Egy ölvész volt. Azt hiszem tudta, hogy ott vagyunk. Miből gondolom? Hmmm lássuk csak. Üvöltve jött elő a felhők közül, miközben villámokat szórt és megállva a levegőben bemérte Jacket és felé lőtt egy adag villámot.

Szerencsére még sikerült félreugrania előle, így nem sérült meg. A következő pillanatban rengeteg dolog történt egyszerre. Jackék is odarohantak hozzánk, erre viszont az ölvész támadásba lendült és egyenesen felénk repült hatalmas sebességgel. A lábaim földbe gyökereztek a félelemtől, a többiek viszont rám se hederítettek. Amilyen gyorsan csak tudtak szárnyra kaptak és igyekeztek eltűnni a sötétben. A dühös sárkány utánuk eredt, de mikor eltűntek feladta és felém fordult. Megindult nekem pedig ennyi kellett, már rohantam is  az erdő felé. Azonban nem volt szerencsém, még mielőtt elértem volna a biztonságot nyújtó bokrokat, hallottam, hogy felém lőtt. Nem kellett sok, hogy biztonságba kerüljek, ezért elrugaszkodtam a talajtól. A villámok a levegőben találtak el és egyenesen a bokrok rejtekébe zuhantam. Éreztem, ahogyan a testem egyre gyengébb lesz és minden elsötétül előttem...

Mikor kinyitottam a szemem fura világosságot láttam. A testem sajgott, alig tudtam mozdulni. Mikor kiértem a bokrok közül láttam, hogy az ölvész már nem volt ott. A világosság nem múlt el, sőt, mozgott. Felnéztem az égre és megláttam a forrását. Soha addig nem láttam még olyan sárkányt, mint az volt, fogalmam sem volt, mi lehet. 

Először el akartam menni, de a kíváncsiságom nem hagyott. Az ismeretlen sárkány továbbszállt, de láttam, hogy kicsit odébb ereszkedni kezd.  Ügyelve - nehogy észrevegyen - utána mentem. Egy kisebb szikla mögé bújva figyeltem, amint valami fura világító vizet iszik. A rejtekhelyem nem bizonyult túl hasznosnak, mert észrevett. Nagyon gyors volt, időm sem maradt reagálni. Elém ugrott és rám üvöltött, majd láthatta a riadtságom, kissé kedvesebb lett.

- Hogy kerültél ide? Nem kéne itt lenned kicsi.

A hangja lágy volt, kicsit az anyukáméra hasonlított. Ez egy kicsit megnyugtatott.

- Hát... Én... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, de nemigen sikerült semmit összehabognom. 

- Oh, megijesztettelek? Sajnálom, nem akarlak bántani, csak nem szeretem az idegeneket.

Másodszor is megpróbáltam mondani valamit, de valahogy nem sikerült. Aztán, mintha valamiféle gát tört volna darabokra, elkezdtek ömleni belőlem a szavak. Mindent elmondtam annak a sárkánynak. Hogy miért jöttem a többiekkel, mit tettek és hogyan hagytak magamra. Mikor befejeztem feszengve vártam, hogy mit fog mondani. Meglepetésemre azonban nem nevetett ki, nem ítélt el és még csak nem is bántott. Helyette viszont együttérzőn rám nézett és vígasztalni kezdett. Mikor kicsit megnyugodtam, már nem tudtam visszafogni magam.

- Öm... Te egyébként ki és mi vagy?

- A nevem Glow és egy világréme vagyok.

- Én Thunderblue vagyok, egy éjfúria. Örülök, hogy megismerhetlek. Még sosem láttam ilyen sárkányt, mint amilyen te vagy.

Glow kuncogni kezdett és egyik lábával megdörgölte a fejem.

- Kedves kölyök vagy te. Nem kéne olyanokkal barátkoznod, akik rossz dolgokra vesznek rá.

- Tudom, de -kezdtem a mondatot, de nem maradt időm befejezni. Messziről éjfúriák üvöltése hallatszott. Felismertem köztük a szüleim és a csapatvezér hangját. 

- Mi ez? - Glow arcára kiült az aggodalom, éreztem, hogy baj lesz.

- A többieket biztosan rajtakapták és elmondták, hogy én itt maradtam.

- Ha ekkora zajt csapnak nem lesz jó. Ma már felbosszantottatok egy ölvészt. Ha találkozik velük akkor odahívja a saját csapatát és akkor vége a dalnak. Gyere!

Glow felröppent én pedig követtem. Azelőtt sosem próbáltam ki, vajon mennyit bírhatnak a szárnyaim. Az volt az első alkalom, hogy mindent beleadtam. Csak kicsit lemaradva Glowtól repültem, mikor jelzett, hogy álljunk meg. A fúriákat már közelről hallottuk, de hirtelen társult hozzájuk egy ismerős üvöltés. Az ölvész megtalálta őket.  Csakhogy nem volt egyedül. Egy nála sokkal nagyobb ölvész szállt mellette. Éppen a levegőben voltak a csapatommal együtt és láthatóan készültek egymásra támadni. Ekkor érkeztünk meg Glowval, aki közéjük szállt és elvakító fényt kezdett árasztani. Az én szemem ezt megszokta, az elmúlt órákba többször is láttam. Azonban mind a fúriák, mind az ölvészek elvakultak és egy pár másodpercig nem is láttak. Mikor mindenki magához tért Glow, az ölvészek és a vezetőnk, név szerint Imperial, félre repült beszélni. Percek múlva Glow és Imperial visszatért, az ölvészek pedig távozni készültek. Előtte még a fiatalabbik odajött bocsánatot kérni, amiért megpörkölt, majd egy barátságos tekintettel búcsút vett. Értetlenül néztem Glowra.

- Elmondtam neki a történteket -felelte.

A szüleim aggodalmaskodva végigmértek, hogy nincs e bajom, de úgy ítélték meg nincs. Ezután elköszöntem Glowtól, de megígérte, hogy bármikor visszajöhetek beszélgetni, de csak este. A csapatunk elindult haza, útközben pedig elmeséltem a szüleimnek,  mi is történt velem. Mikor visszaértünk a fészkekhez, láttam a többieket, de nem mentem oda hozzájuk. Viszont még félúton a saját fészkünk felé elkaptam egy "A fenébe, nem nyúlt ki" megjegyzést. Bevallom, ez rosszul esett.

Másnap elég későn ébredtem fel. A szüleim már nem voltak a fészekben, csak a reggeli halamat találtam ott. Miután megettem elindultam, hogy keressek magamnak valami elfoglaltságot. Kiérve a fészkek közül a közeli tisztásra indultam, ahol más fajta kis sárkányok is voltak. Érdeklődve figyeltem, ahogyan a velem egykorúak játszanak. Egy ideig figyeltem őket és kedvem támadt csatlakozni hozzájuk, de nem volt merszem odamenni. Lefeküdtem a fák árnyékába és onnan figyeltem tovább. Egyszercsak azt hallottam, hogy mozog mögöttem a fű. Hirtelen egy kis szörnyennagy rémség ugrott rá a hátamra, majd megállt előttem. Kérdőn néztem rá, amire ő csak nevetve elkezdett bökdösni. Elegem lett, ezért felálltam és elindultam a másik irányba. Illetve indultam volna, de elém ugrott. Nem hagyott elmenni és kezdett bosszantani.

- Békén hagynál?

-Miért? - kérdezte széles vigyorral az arcán.

- Zavarsz.

-Pedig nekem úgy tűnt szívesen csatlakoznál. Miért nem jössz velünk játszani?

- Nekem mással  kell foglalkoznom -próbáltam füllenteni, hiába.

- Pedig én úgy látom ráérsz. És egyedül vagy.

Itt megfogott. Nem tudtam erre mit mondani. Sóhajtva követtem a többiek felé.

- Egyébként Thunderblue vagyok.

- Király! Én Nightcry.

Órákon át játszottam Nightcryal és a többiekkel kint a mezőn. Az elején kicsit féltem, de végül mindenki nagyon kedves volt velem. Kiderült, hogy Nightcry nagyon jófej, csak időnként mások agyára megy. A szüleim hívtak, ezért mennem kellett, de megígértem neki, hogy még találkozunk. 

Lelkesen meséltem a szüleimnek, hogy milyen jól szórakoztam. Láthatóan örültek neki. Miután ettünk, bejelentették : ma én is megyek repülni tanulni a nagyoktól. Ennek igazán örültem, meg akartam mutatni, mit is tudok. A legtöbb kis éjfúria ott volt az leckén. Miután az oktatóink elmondták miként is kell repülni, kezdődhettek a feladatok. 3 pályát jelöltek ki nekünk. Az elsőn manőverezni kell, pár fa között repülve elhajolni az ágak elől, felvenni a célnál lévő botot és visszatérni vele a starthoz. A második egy gyorsasági verseny, az elejétől a végéig hajrázni kell. A harmadik pedig a kedvencem. Csak a harmadik pálya elég nagy ahhoz, hogy egyszerre mehessünk mind, a többi egyszemélyes pálya. Ez a pálya a tenger fölötti sziklák között húzódik. Nagyon veszélyes pálya, egy elvétett kanyar és nekicsapódunk egy kiálló, hegyes sziklának. Az oktatóink azt mondták, hogy aki az első kettőn nem akar részt venni az maradjon hátul, de aki ezt teszi annak a harmadikon  versenyeznie kell, aki az első kettőn versenyez annak nem muszáj a harmadikon is. Én pár másik sárkánnyal együtt lehevertem hátra és onnan figyeltem a többieket. Hirtelen meghallottam Jackék hangját. Odakaptam a fejem és láttam amint éppen egy albínó fúriát piszkálnak. Odamentem és félrelöktem őket. Láttam rajtuk, hogy nem hagynák annyiban, de éppen őket hívták az oktatóink. Az albínó felé fordultam, aki duzzogós arcot vágva hátat fordított nekem. Duzzogva mentem vissza a helyemre és lefeküdtem. Megijedtem, mikor hirtelen rám ugrott.

- Hé, köszi a mentést. De legközelebb ne segíts okés? Szeretném egyedül megoldani. Te vagy Thunderblue ugye?

- Oké. Igen én vagyok.

- Az én nevem Mona.

-Örvendek.

-Én is. Még összefutunk, szia - mondta, majd csatlakozott pár heverésző éjfúriához. Kíváncsian figyeltem, hogyan repülnek a többiek. Páran kicsit ügyetlenkék voltak, de a legtöbben gond nélkül vették az akadályokat. Nagyjából 30 perc múlva végeztek is, ezután az oktatók minket hívtak. Elmondták a tudnivalókat, hogy mire vigyázzunk és ne akadályozzuk egymást, mert veszélyes. Kértek pár percet mielőtt indulhatnánk, addig rajthoz kellett állnunk. Jack éppen mellém került és lenézően méregetett.

- Mit szólnál, ha versenyeznénk? - kérdezte, a hangjában mérhetetlen gúnyt éreztem. Válaszra sem méltattam. 

- Majd én megmutatom! - gondoltam magamban és már alig vártam, hogy végre indulhassunk. Az oktatóink végre megálltak mellettünk és megadták a jelzést. A legtöbben finoman rugaszkodtak el, Jack viszont szinte kilőtte magát a levegőbe. Én sem vártam tovább, szárnyra kaptam és utána eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Félrenézve láttam, hogy a szüleim és Imperial is ott állnak a pálya szélén és figyelnek minket. Ez ösztönzően hatott rám és még jobban igyekeztem. Megfeszítettem a szárnyaimat és pár csapással utol is értem Jacket egy másik sárkánnyal együtt, akit Eclipsenek hívtak. Hárman versenyeztünk egymással, időnként hátrapillantva láttam, hogy a többiek már nem jönnek utánunk, elakadtak vagy feladták. A következő akadályrész az nem volt könnyű. Egy  közepes ívben fölfelé kellett fordulni majd úgy kellett egyenesen lefelé repülni, hogy nem előre hanem hátra kell irányulni, mintha hátraszaltót csinálnék. Csakhogy velünk szemben fal volt, ezért elég gyorsan kell cselekedni. Nekem ez könnyebben sikerült, de Jacknak éppen csak sikerült, Eclipse pedig felakadt a falon és lemaradt. Jackel fej-fej mellett haladtunk zuhanó repülésben egyenesen le. Alul a tengerből sziklák álltak ki, valahol a távolság felénél kellett kinyitni a szárnyunkat újra. Azonban Jack megfordult és egy erőteljes mozdulattal megcsapott a farkával. Ez kibillentett az egyensúlyomból és nem tudtam tartani a testtartásomat. Jack mellettem felhúzta magát a levegőbe én pedig a levegőben forogva zuhantam lefelé. Oldalra nézve láttam, hogy mindenki aggódva és kétségbeesve figyelnek. Valahogy sikerült ismét irányba fordítanom magam, de már nem maradt időm felhúzni magam. Helyette elszántam magam, hogy megpróbálok valamit. Lehunytam a szemem és a torkomra összpontosítottam, ahol egyre nagyobb melegséget éreztem. Kinyitottam a számat és egy plazmabombát lőttem a szikláknak, amiknek ettől letört a hegyes része így rá tudtam szállni. Ráérkeztem a sziklákra és rögtön vissza is löktem magam a levegőbe, majd Jack után eredtem. A következő kanyarban utolértem őt, de ez egy becsapós akadály volt, az éles kanyar szélén kiálló sziklák voltak, amiknek mindketten nekimentünk, így kiestünk a versenyből. 

Egy órával később éppen a szüleim ápolgatták a felsértett oldalam, mikor Imperial jött oda hozzánk.

- Thunderblue. Ha jól tudom 3 hetes vagy. Igaz? -kezdte kimért hangon.

-  I-Igen - dadogtam zavartan.

- Akkor mondd el nekem, hogyan lehetséges az , hogy egy ennyi idős fúria már tud plazmabombát lőni? Ilyen idős korban már az is csodának számít, ha tüzet tud valaki fújni. Minden esetre, figyelemmel fogom kísérni a fejlődésedet - mondta, majd távozott. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért ilyen barátságtalanul beszélt hozzám. Kicsivel később az erdő mellett sétálgatva gondolkodtam, amikor Nightcry ugrott ki a bokrok közül.

- Hogy csináltad? Iszonyat menő volt! Én is akarok így lőni! - kezdett lelkendezni. Elmesélte, hogyan figyelt fel a hangokra és nézte végig a repülőleckét. Ő tovább beszélt hozzám de már nem is hallottam. Eszembe jutott valami. A kis sárkányok azért nem tudnak még lőni, mert idő kell, amíg a megfelelő részek képesek felmelegedni eléggé. De engem megrázott egy ölvész és az egész testem forró lett akkor. Lehetséges hogy ezért? Azonnal ki kellett derítenem. Nightcryal elindultunk a szigetre, hogy megkeressük azt az ölvészt. Ott repkedve nem kellett sokat keresgélnünk, hamar rábukkantunk. Amint meglátott minket, tudta ki vagyok és barátságosan fogadott. Elmondtam neki az elméletemet, amiben ő is megerősített. Így hát köszönetet mondtam neki, amiért segített nekem.

- Ne köszönd meg. Bűntudatom van, ezért ha szeretnéd, akkor segítek neked rendesen lőni tanulni - mondta sóhajtva. Nightcryal vigyorogva egymásra néztünk, majd hevesen bólogatni kezdtünk, mire az ölvész egy hatalmasat sóhajtott.

Egészen estig voltunk ott. Kiderült, hogy az ölvész neve Zeusz és remekül tud célozni. Nightcry kikönyörgött magának egy kis adag villámot, így már ő is tudott tüzet fújni. Már sötét volt, Zeusznak pedig mennie kellett, ezért mi is hazaindultunk. A szigetünkre visszaérve még elmentünk a pályák mellett. Amikor odaértünk megálltunk kicsit. Aztán észrevettük Monát, aki oda is jött hozzánk.

- Hát te? - kérdeztem meglepődve.

- Eclipse és én edzünk a pályán, hogy le tudjuk győzni Jacket - felelte büszkén. Felnéztem és megláttam Eclipset az egyik sziklán.

Azóta minden este felváltva edzettünk. Vagy Zeuszhoz mentünk lőni tanulni, vagy a pályán gyakoroltunk, időnként pedig Glow tanított minket manőverezni. Később kiderült, ennek még nagy hasznát vettük...