5.rész

Idegen barát

-Aurora! Hol vagy már?!- hallottam a szüleim hangját.

-Mindgyárt megyek! - kiabáltam le a lépcsőn. Te jó ég. Hogy lehet egy költözés ennyire zűrös? A szobám tele volt zsákokkal ás dobozokkal. És még mindig volt amit nem csomagoltam be. Hirtelen anya nyitott be, de mikor meglátta a szoba közepén a káoszt, ami név szerint pár ledobott ruhadarab és kacat volt, csak az órájára mutatott és kiment. Jah. A házunk egyike volt a kikötőben lévő sorházaknak, a szobám ablakából pedig szép kilátás volt a kikötőre és a tengerre. Oda mentem és kinézve láttam, hogy a munkások éppen csomagokat pakolnak fel. Köztük voltak a szüleimé is. Bár nagyon szerettük ezt a házat, át kellet költöznünk a közeli szigetre, mert a nagyi felügyeletre szorult és nem volt senki, aki tudna rá figyelni. Ránéztem a telefonom kijelzőjére. Fél tízet mutatott. Csodás. Nem mintha félnék a sötétben hajóra szállni vagy ilyesmi... Csak szerintem mehettünk volna nappal is. Na mindegy. Lassan indulnunk kellett és a cuccaim nem pakolták össze magukat...Hát nem próbálkoztam tovább. Átmentem a bátyám szobájába.

-Te figyu... Úgyis csak holnap jössz utánunk. Nem pakolnád össze a maradék cuccomat?-kérdeztem tőle "cuki kishúg" arcot vágva.

-Azért nincs időd sose összepakolni, mert túl sok szemetet tartasz.-felelte a gépe felé fordulva. Ennyit az aranyos pofimról.

-Mégis milyen szemétről beszélsz?-akadtam ki, szerintem jogosan.

-A sok értelmetlen hülyeségedről.

-Például?

-A 3 doboznyi sárkányos poszter, sárkányos könyv, sárkányos...

-Hé. Azt mondtam a "szemetet" sorold, ne kincseket.-háborodtam fel miközben forgattam a szemem.

-Hja. Persze persze. Úgyse tudlak meggyőzni. Gyagya vagy. Na jó. Menj csak, majd holnap viszem a cuccaidat. - fordult felém miközben egy hatalmasat sóhajtott.

-Kösziii-öleltem meg, majd visszamentem a szobámba. Azért a létfontosságú dolgokat magammal kéne vigyem...Ez jó is lesz. Felkaptam egy közepes méretű oldaltáskát, bele tettem pár tollat és ceruzát, telefon töltőt, fülhallgatót és egy könyvet, amiben üres lapok voltak. Készen is álltam. A vállamra kaptam és lebaktattam a lépcsőn, majd ki az ajtón a szüleimhez.

-Hát a cuccaid?-nézett rám értetlenül apa.

-Megbeszéltem Konival, hogy holnap hozza őket.

-Akkor rendben van. Indulhatunk is. -felelte. Boldognak látszott. Felszálltunk a hajóra. A szüleim a fedélzeten maradtak, de azt mondták, ha szeretnék aludni nyugodtan menjek. Ezt jó ötletnek tartottam. Lementem a hajó belsejébe, ahol szobát béreltünk. Függőágyak voltak felakasztva, kiválasztottam egyet, majd lefeküdtem. A táskámat magam mellé akasztottam, majd mikor elindultunk egy ideig néztem ahogy leng, majd elnyomott az álom.

Arra ébredtem fel, hogy kiestem a függőágyból, és valami iszonyatos hang jön a fedélzetről. Felpattantam a földről, a táskámat beletettem egy ládába, majd elindultam fölfelé. Azonban mikor megpróbáltam kinyitni a fedélzetre vezető ajtót, az visszacsapódott és orrba vágott. 

-Aúúú, mi a fene volt ez? - zsörtölődtem, miközben az orromat dörzsölgettem. Másodjára óvatosabb voltam és teljes erőből nekifeszültem az ajtónak, ami nagy nehezen kinyílt. Kár volt kimennem. Odakint tombolt a vihar. Ahogy szertenéztem mindenfelé kétségbeesetten kiabáló embereket láttam, volt amelyikük köteleket tartott, volt aki futkosott és volt aki csak halálra rémült. Megpillantottam a kapitányt és rögtön odarohantam hozzá. Megpróbáltam túlkiáltani a vihart, de nem sikerült. A kapitány nem figyelt rám, a legénységet próbálta vezényelni. Hirtelen hatalmas reccsenést hallottam a fejem fölül. Felnéztem és az utolsó amit láttam, hogy felém zuhan egy törött árbóc darab. 

5 év telt el azóta, hogy a völgybe érkeztünk Nightcryal. Az életkorom sárkányévekben is alig súrolja a felnőttkor alsó határát. Az életem a váltósárkányokkal sokkal jobban megváltoztatott, mint hittem. A testem megerősödött, az érzékeim sokkal érzékenyebbek lettek és én is óvatosabb lettem. Éppen reggel volt, ezért elindultam, hogy szerezzek egy pár halat a völgyön kívül. Éppen csak kirepültem, de rögtön meg is álltam. A víz nagy hullámokban fodrozódva érkezett a parthoz, nem úgy mint szokott. Vihar lehetett, valahol a tengeren. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, ezért tovább mentem, hogy fogjak egy kis reggelit. De ami történt, azt lehetetlen lett volna kiszámítani...

Amikor magamhoz tértem egy hideg, jeges parton találtam magam. Vacogtam, szinte teljesen kihűltem. Ahogy lassan felálltam, megláttam magam körül pár ládát és fatörmeléket. Biztosan a hajóról vannak. Odamentem, de egyet kivéve mindegyik zárva volt. Azt az egyet kinyitottam és a táskámat találtam benne.  A doboz nem ázott át szerencsére. A cuccom alatt volt egy pokróc, azt rögtön magamra terítettem. Hol lehetnek a szüleim? Vajon jól vannak? Ők is itt vannak? De ami a leginkább foglalkoztatott: hol is az az itt? Elindultam a parton, hátha találkozom valakivel, de hiába. Végül leültem egy kidőlt fára és sírva fakadtam. Hol lehetek? Hol lehet mindenki? Olyan éhes vagyok. És annyira fázom. Ahogy a könnyeimet törölgettem, megláttam egy kupac halat magam előtt. Ezt mégis miért nem vettem észre eddig? Várjunk csak. Ezt valaki idehordta. Vagyis van itt valaki! Megmenekültem! De amikor úgy éreztem, van remény, hangos szuszogást hallottam magam mögött. Rögtön elképzeltem, hogy egy medve az, ezért lassan fordultam meg. De amit láttam, nem medve volt. Valójában sosem láttam olyat ezelőtt. Egy kék színű pikkelyes állat állt előttem, szárnyakkal. Ahogy a kék szemeivel az enyémbe nézett úgy éreztem, mintha a lelkembe látna. 

Percek teltek el, de egyikünk sem mozdult. Alaposan végigmért, valószínűleg azt nézte, fenyegetést jelentek e. Hirtelen elindult elég nagy ívben, megkerült, majd leült a halak mellé. Követtem a szememmel a mozdulatot, majd figyeltem, ahogy enni kezd. Ahogy néztem, hangosan megkordult a gyomrom, amire felkapta a fejét.

-Bocsánat-mondtam neki, mintha értené. De mintha tényleg értette volna, félre billentette a fejét és enyhén megrázta, a lábával pedig felém csúsztatott 3 halat. Teljesen ledöbbentem.

-Te értesz engem?- ámultam el teljesen, mire jött a válasz, egy apró biccentés.

-Figyelj, ömm... Nem akarlak megbántani, de... Te mi vagy?-kezdtem lázba jönni. De erre csak értetlen arcot vágott. Most így belegondolva, olyan volt, mint mikor egy ember felvonja a szemöldökét. Miután megette a halakat felállt és elindult, de hirtelen megtorpant. Felszedett egy nagyobb fát, elém tette, majd tüzet fújt rá, amit ámulva néztem.

-Köszönöm...-mondtam még mindig ámulva. Ezután kicsit messzebb ment és....és kinyitotta a szárnyait és elrepült.

-Lehetséges, hogy...ez egy sárkány volt?

Miután sikerült felfognom a történteket, összeszedtem a környékemről a fákat, hogy tudjam mivel táplálni a tüzet. A halaimat felszúrtam kis ágakra, majd a tűzre tettem őket sülni. Miután megettem őket közelebb ültem a tűzhöz száradni. Közben egyfolytában a sárkányon járt az agyam. Lehetséges ez? A lények amiket annyira szeretek, léteznek? Fogalmam sincs. Elővettem a könyvemet és egy ceruzát, majd elkezdtem lerajzolni. Éppen befejeztem, mikor valaki rám kiáltott.

-Te meg ki vagy és mit keresel itt?

Egy fekete hajú, szakállas ember volt. Egy fekete sárkányon ült, ami olyan volt mint az előbbi...

Új sárkány

Feketelángú váltósárkány

Sziasztok! :D A bemutatkozásban említettem, hogy fogok bemutatni saját sárkányokat is. Úgy terveztem, hogy a rész után mindig csinálok egy ilyet, ahol bemutatom a sárkányt. :)

Na szóval. A feketelángú váltósárkány egy különleges sárkány. Neve egyik felét arról kapta, hogy képes fekete tüzet fújni. Ennek a tűznek az az érdekessége, hogy nem forró és nem lehet eloltani hagyományos módon.

A nevének másik fele abból ered, hogy testüknek fekete részeit(tüskék a fejen, karmok, farokvitorlák) képes egyaránt törhetetlenül keményre is tudja szilárdítani, de képes ellazítani őket. Mikor ezek a részek puhák, akkor át tudja "formázni" ezeket a részeket utána pedig újra megszilárdítani, ezért például a farokvitorláit képes támadásra használni. A pikkelyei fehérek, de képes "felhúzni a pajzsát", vagyis a teste fekete lesz és áttörhetetlen.Ilyenkor a testükön lévő sötétkék jelek és a vörös szemük világoskékké színeződik és képesek lesznek világítani. Ilyen jelek vannak a fejükön, a lábaikon, a hátukon és a szárnyuk alsó oldalán. Ezekkel kommunikálnak a sötétben. Ezek a képességek onnan származnak, hogy a legelső példányok rájöttek, milyen anyagokat kell enniük ezekhez. Erre azért volt szükség, mert az emberek irtották őket. A fiatal sárkányok nem rendelkeznek ezekkel, mert ezek nem öröklődő képességek. Mindegyiküknek egyesével mutatják meg, mit kell tenniük. Ezek az ismeretek titkosak, sosem mondták el más sárkányoknak. Kihalóban lévő faj, összesen 36 db maradt belőlük és mind a Rejtett Völgyben él.

4.rész

Az új otthon

Az "örökbefogadóm" biccentett egyet, majd jelzett, hogy szálljunk fel. Nightcry és a nőstény rémség követte a példáját és elindultunk. Hogy hova? Akkor még fogalmam sem volt. Bevallom, eléggé féltem attól, ami ránk várhat. A megmentőink elég gyorsan repültek, látszott rajtuk, hogy edzett sárkányok. Nagyjából fél óra múlva elértük a szárazföldet, amiből egyenlőre nem láttunk mást, csak egy hatalmas hegységet. Jeleztek nekünk, hogy ne maradjunk le. Felzárkóztunk és szorosan követtük őket. Berepültünk egy barlangba, ami tele volt különböző járatokkal. Aki nem ismerte a helyet biztosan eltévedt volna. Hol jobbra mentünk, hol balra, hol fel, hol le. Már teljesen meg is zavarodtam, hogy honnan jöttünk, amikor zsákutcába érkeztünk. 

- Rossz irányba jöttünk? - kérdeztem rögtön, mert a vezetőink is megálltak.

Nem mondtak semmit, csak megrázták a fejüket és elkezdték a falat vizsgálgatni. Végül megtalálták amit kerestek. Az egyik szikla mögött volt még egy járat, de annyira elrejtve, hogy csak az találhatta meg, aki tudta, hogy ott van. Ráadásul ha valaki rögtön be akart repülni, akkor nagyon éles felfelé és lefelé kanyart kellett repülnie, különben nekimegy vagy a sziklának, vagy a mögötte lévő falnak. Figyelmeztettek minket, hogy az alján is hasonló a helyzet, szóval vigyázzunk. Egymás után mind a négyen leugrottunk és az alján egy éles kanyarral repültünk tovább. Az alagút több helyen is elágazott, mi pedig ismét össze-vissza repkedtünk, míg végül az egyik alagút végén megláttuk a fényt. Az alagútból kirepülve olyan tárult a szemem elé, amilyet még sosem láttam. Egy hatalmas völgy volt a barlang végén. Alig láttam a végét, olyan messze elnyúlt. A völgyet körbe a hatalmas hegység vette körül, a tetején pedig valamiféle kristály anyag volt, ami átengedte a fényt, de nem lehetett átlátni rajta. Volt néhány kőoszlop, amik a völgy aljától a kristályig értek, valószínűleg támasztékok. A hegység falából több helyen kisebb vízesések törtek elő. De ami a legjobban lenyűgözött, azok a sárkányok voltak. Ugyanis ebben a völgyben rengetek volt belőlük. Még soha nem láttam egyszerre ennyiféle sárkányt egy helyen. 

- Legyetek üdvözölve a Rejtett Völgyben! -mosolygott ránk a rémség -Oh, jut eszembe. Még be sem mutatkoztam. A nevem Sue.

- Az enyém pedig Maya - mondta az én befogadóm - Most viszont gyere velem Nightfall. Van egy feladatunk.

-Rendben - válaszoltam neki. Elköszöntem Nightcry-től, majd követtem Mayát. Útközben rengetek új sárkányt láttam, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Pár percnyi repülés után megérkeztünk egy kissé eldugott helyre, ahol olyan sárkányok voltak, mint Maya. Mikor meglátták őt, barátságos mormogó hangot adtak ki. Mikor engem is megláttak már közel sem voltak ilyen kedvesek. Az egyikük felugrott és lekapott a levegőből, majd a földhöz szorított.

-Ne bántsátok! - kiáltotta Maya, majd őt is leszorították. Előlépett egy idősebb, ha jól láttam, a vezetőjük, majd bevitte magával Mayát a barlangba. Fogalmam sincs mennyi ideig tartottak letaszítva, de egy örökkévalóságnak tűnt. Ezalatt az idő alatt mind a 34 sárkány odajött és alaposan szemügyre vett. Furcsának találtam, hogy összesen csak 2 kicsi volt köztük. Egy idő után előjött Maya és az öreg sárkány. 

- Figyelj rám kölyök - kezdte kedvesen az öreg - a lányom elmondta, hogy mi történt veled. Nem szokás idegeneket beengedni a völgybe. Közénk pedig még soha nem csatlakozott idegen. De ez most kivételes helyzet, ezért kivételt tehetünk. Egy feltétellel. Meg kell ígérned, hogy amiket tőlünk megtudsz, azokat soha nem mondod el senkinek és vigyázni fogsz a titkainkra.

-Persze ha túléli addig - vágott közbe gúnyosan egy sebhelyes, mire Maya rámordult.

-Elég legyen - szólt rájuk Maya apja - Nos?

-Rendben - válaszoltam, mert biztos voltam benne, hogy képes vagyok rá - Ömm... Kérdezhetek?

-Csak nyugodtan.

-Mi ez a kivételes helyzet és miért vagytok ilyen kevesen? - kérdeztem mit sem sejtve, mire egyszerre szisszentek fel. Ekkor már sejtettem, hogy rossz dolgokat fogok hallani. Az öreg elmesélte, hogy Maya kicsinye nem rég megfulladt a tojásban, mert nem tudott időben kikelni, ezért befogadnak a helyére, hogy legyen ki továbbvigye a faj titkát. Ezenkívül megtudtam azt is, hogy ők feketelángú váltósárkányok és összesen ők maradtak már csak a fajból. Elmondta, hogy a fajuk példányai sosem fogadtak maguk közé más sárkányokat, mert őrizték a titkot, most pedig azért hagynak csak életben, mert a csapatukban lévő 2 kicsi nagyon kevésnek számít arra, hogy egy egész faj titkát megőrizzék. 

Maya, miután köszöntötték, elkísért körülnézni a völgyben. Megmutatta a tavakat, az erdőket, a kijáratokat, a halászhelyeket és a pihenőhelyeket. Útközben odajöttek páran köszönni nekem, mert még sosem láttak itt ezelőtt. Összefutottunk Nightcry-al is. Sue-nak kicsinyei voltak, akik befogadták őt testvérüknek. Örültem, hogy ő is jól van. 

Később visszatértünk a csapathoz és megismertem a 2 kicsit, Zoét és Leot. Eleinte nem voltak túl barátságosak. Maya adott nekem egy kis halat, majd miután megettem, szinte rögtön álomba is zuhantam.

3. rész

Elhagyjuk az otthonunkat

Három hónapja már, hogy elkezdtünk gyakorolni. Az elején kicsit fura volt, mert nemigen tudtuk, mire számítsunk. De ezalatt az idő alatt rengeteg dolgot tanultunk. A csapatmunkánkat magas szintre fejlesztettük és amíg együtt gyakoroltunk, igazán megkedveltem őket. A sok edzés alatt nem csak egymást ismertük meg, hanem a képességeinket is. Mona és Eclipse idősebb volt nálam, így ők már tudtak tüzet lőni, és amikor ők is elkezdtek Zeusznál tanulni, igazi kis mesterlövészek lettek. Nightcry és én inkább a repülésre szántunk több időt, aminek meg is lett a hatása. A harmadik hónapban már mind együtt repültünk a pályákon. Azelőtt sohasem voltam olyan boldog, mint mikor velük voltam. De semmi sem tart örökké...


Aznap éppen a pályán voltunk és úgy döntöttünk, átmegyünk Zeuszhoz a szigetre. El is indultunk, de valami furcsa volt. Útközben mindig láttunk más sárkányokat, de most egyet sem láttunk. Akkor még nem figyeltünk rá különösebben, mentünk tovább. Azonban amikor megérkeztünk oda, ahol az ölvészek szoktak pihenni, már éreztük, hogy baj van. Egy sárkányt sem találtunk, helyette viszont mindenhol égésnyomok voltak, és egy olyan lény szaga, amit akkor éreztem először. Megpróbáltuk megkeresni Glow nyomait, de semmit nem találtunk. Rossz előérzetünk volt, ezért elindultunk hazafelé. Még csak félúton jártunk, amikor észrevettünk sok fura dolgot, amik a vízen úsztak. Mindegyiken magas oszlopok voltak, amikre hatalmas rongyokat erősítettek. Fogalmunk sem volt, mik lehetnek azok.  Úgy éreztük, azonnal haza kell mennünk. De amikor odaértünk, azt kívántam, bár soha ne tettük volna. Szörnyű látvány volt. Ahol azelőtt a fészkek voltak, ott csak egy rakás hamu maradt. Ahol a kis sárkányok játszottak, ott akkor riadt sárkányok futkostak. Ahol az idősebb sárkányok gyűltek össze, ott feküdt rengeteg sárkány, köztük Imperial is... Élettelenül... A szememmel rögtön a szüleimet kezdtem el keresni, ahogy a többiek is a sajátjukat. Eclipse szülei a halott sárkányokon hevertek, szintén élettelenül. Amikor észrevette őket, azonnal leszállt és kétségbeesetten sírni kezdett. Azóta sem hallottam olyan szívszaggató hangot, mint az volt. Ekkor ismét megéreztem azt a szagot, amit már a szigeten is. Megláttam egy fura lényt Eclipse felé rohanni. A testén rongyokat viselt, a feje tetején és az állán hosszú fekete szőrzete volt. Akkor láttam először embert, bár akkor még nem tudtam, hogy mi az. Eclipse belefeledkezett a bánatába és nem vette észre.
- Eclipse! - kiáltotta Mona kétségbeesve, de már késő volt.
Az ember elkapta Eclipset és bedobta egy nagy vas ketrecbe, ami tele volt kis éjfúriákkal. A másodikban rengeteg sárkánytojás volt, amiket a fészkekből szerezhettek. A tekintetem átsiklott a harmadikra, amiben megláttam a szüleimet és még néhány felnőtt sárkányt, köztük Mona és Nightcry szüleit. Ahogy Mona is észrevette őket. Leszállt és a ketrechez ment, de ott rengeteg hasonló ember volt és Monát is bezárták. Szegénynek esélye sem volt.  Ekkor már nem tudtam elnyomni magamban a haragot. Leszálltam az első embertől nem messze és rákiáltottam.
- Hé! Mégis mit gondoltok?! Nem tehetitek ezt!
De ebből persze csak annyit hallott, hogy egy sárkány üvölt. Az emberek nem értik, amit a sárkányok mondanak. Viszont az ordításomra felfigyel és megfordult. Amikor meglátott, azonban olyan történt, amire nem számítottam. Arra gondoltam, hogy majd megpróbál elkapni. De ehelyett ámultan nézett rám a többi emberrel együtt.
-E-ez meg mi?- jött ki végül a száján. Meglepődtem, azt hittem nem képesek beszélni.
-Ez világoskék!- mondta egy másik.
-Ezt megszerzem magamnak!- kiáltotta egy harmadik, majd kirontott a tömegből és felém rohant.
Én azonban számítottam erre és elé nem sokkal egy plazmabombát lőttem a földre, amitől megtorpant, Nightcry és én pedig Felröppentünk. Azonban  megálltam a levegőben és lekiáltottam.
-Ezért még bosszút állok rajtatok!
Elindultunk, de még hallottam magam mögött, ahogy az emberek kiabálnak, de nem értettem mit.
Alacsonyan repültünk az erdőben, hátha találunk még valakit, de hiába. Végül leszálltunk egy kicsit pihenni.
-Most mi lesz velünk? - kérdezte Nightcry remegő hangon. Láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
-Fogalmam sincs. De itt nem maradhatunk.
-Azt mondod, hogy hagyjuk el az otthonunkat? De mi még kis sárkányok vagyunk. Hosszú ideig nem tudunk még repülni! Egyedül ennivalót sem tudunk szerezni! És nem tudhatjuk mi van a szigeten túl! - egyre riadtabban beszélt. Sajnos az volt a baj, hogy igaza volt. Ekkor az mellettünk lévő bokor zörögni kezdett. Az egyik kis éjfúria jött elő, aki a szomszédos fészekben lakott.
-Fogatlan? - kérdeztem bizonytalanul, mert nem voltam biztos benne, hogy nevezzem. Eredetileg Fogi volt a neve, de a többiek Fogatlannak keresztelték át, mert mindig visszahúzva tartja a fogait.
-Thunderblue! - kiáltotta, miközben odafutott és megölelt minket.
-Mi történt itt?- kérdeztem tőle. Úgy emlékeztem, mikor eljöttem a fészekben aludt, ezért ott lehetett, mikor történt.
-Nagyon gyorsan történt minden. Arra lettünk figyelmesek, hogy a vízen furcsa dolgok közelednek. Mikor megérkeztek, azok a fura lények jöttek le róla. Volt közöttük egy, amelyik elől ment és mikor meglátta a csapatot, azt mondta, hogy mi az ő tulajdona vagyunk. Páran rájuk támadtak és ekkor kezdett minden rosszra fordulni... - itt sírni kezdett - Megölte őket és mindenkit aki megpróbált ellenállni. A csapaton kívül minden másfajta sárkányt elpusztítottak, kivéve azokat, akik megadták magukat. - elcsuklott a hangja és nem is tudott megszólalni, csak zokogott.
-És a kis sárkányokat és a tojásokat mind elvitték?- kérdezte Nightcry, aki közben Fogatlant ölelgette és próbálta nyugtatgatni.
-I-igen.Vagyis, volt egy kis siklósárkány, aki velem együtt menekült, de nem tudom hová lett.- mondta halkan.
-Keressük meg, hátha itt van még a közelben.-mondtam, majd elkezdtem szimatolni, hátha érzek valamit.
-Rendben - egyeztek bele mindketten.
Futni kezdtem, de nem jutottam messzire, mert egyenesen nekiütköztem a kis siklónak.
-Hé!- pattant fel rögtön harciasan.
-Oh. Ne haragudj. Éppen téged akartalak megkeresni.
-Miért?-még mindig harcias volt.
- Hogy ne légy egyedül. Mi elhagyjuk a szigetet. Velünk jössz?-kérdeztem tőle kedvesen.
-Igen. De ne hidd, hogy a segítségetek kellene. Siklósárkány vagyok, a lángom a Nap tüzével éget! Bármikor meglennék egyedül is. Akár le is győzhetlek titeket. - a hangján hallottam, hogy fél tőlünk.
-Persze, elhiszem én. -feleltem neki kedvesen.

Végül mi négyen elindultunk, fogalmunk sem volt hova, de el kellett mennünk. Egy sziget, ahol az elpusztult társaink vannak... Nem tudtunk volna ottmaradni. Nagyon sokat repültünk az óceán felett, de semmit nem láttunk, csak vizet. Sötétedni kezdett már, mire találtunk egy kisebb szigetet, ahol megpihenhettünk. Kerestünk pár bokrot, ahol elrejtőzhettünk, majd elhelyezkedtünk.
-Egyébként neked mi a neved? - néztem a kis siklóra, mert eszembe jutott, hogy még nem is tudom, hogy hívják.
-Nekem még nincsen nevem - nézett szomorúan.
-Még nincs neved? - nézett rá Nightcry meglepetten.
-Nem kell név ahhoz, hogy megpörköljelek! Sikló vagyok, a lángom a Nap tüzével éget! - mondta, megint harciasra váltva.
-Akkor mi lenne, ha így hívnának? - jutott hirtelen eszembe. Erre a kérdésemre mind értetlenül nézett rám.
- Sunfire. Azt jelenti Naptűz. - magyaráztam nekik.
- Ez tetszik! - mondta lelkesen.
-Örülök- mosolyogtam rá.
Nightcry belecsípett az oldalába, mire elkezdtek hosszasan vitázni. Fogatlan és én jól szórakoztunk rajtuk és végül ők is csak elnevették magukat. Ebben a hangulatban aludtunk el.

Elég későn keltünk fel másnap. Mikor elindultunk volna, akadt viszont egy kis gondunk. Sunfire és Fogatlan arra akart menni, amerről a hajók jöttek. Én mentem volna velük, de Nightcry meg volt róla győződve, hogy nem lenne értelme és csak minket is elkapnának. Barátok vagyunk, nem hagyhattam őt magára. Így hát elbúcsúztunk, megígértük egymásnak, hogy még találkozunk, majd elindultunk. Aggódtam értük egy kicsit, és reméltem, hogy nem esik bajuk.

Egy idő után viszont magunkért kezdtünk el aggódni. Már több mint 1 napja nem ettünk semmit és nem láttunk szigeteket, csak sziklákat. Aztán azt hittük csoda történt. Megláttunk két felnőtt nőstény sárkányt egy kisebb sziget szélén. Leszálltunk hozzájuk, de vigyáztunk, nehogy megtámadjanak. Az egyikük egy szörnyennagy rémség volt, de a másikról nem tudtam megállapítani, hogy mi.
- Öm... Ne haragudjanak, de tudnak nekünk segíteni? - kezdtem beszélni, de magam is elcsodálkoztam azon, hogy milyen erőtlen a hangom.
- Oh szegénykéim! Mi történt veletek? - jött oda hozzánk a szörnyennagy rémség.
Elmeséltük nekik, mi is történt, úgy láttam, kicsit lesokkolta őket.
-Ez szörnyű! Figyeljetek nálam van egy hely, téged be tudlak fogadni - nézett kedvesen Nightcry-ra - de rólad sajnos nem tudok gondoskodni - nézett rám szomorúan.
Ekkor odaállt elém az ismeretlen fajta sárkány.
-Talán be tudlak fogadni - kezdte kimért hangon - de fel kell készülnöd.- nézett rám szigorúan.
-Mire? - nem igazán értettem amit mondott.
-Ha úgy döntesz, hogy velem jössz,akkor szót kell fogadnod nekem. Meg kell tenned, amit mondok neked és hallgatnod kell rám.
-Rendben, megteszem. - néztem a szemébe. Szomorúságot láttam benne, valahogy éreztem, hogy nem akar bántani.
-Innentől kezdve más leszel, mint eddig voltál. Éppen ezért, válassz magadnak új nevet.
-Új nevet?-néztem rá kicsit furán.
-Igen. Mond hát, mi a neved?
Hirtelen nem tudtam mit mondani. Aztán eszembe jutott Sunfire. Felnéztem az égre. Alkonyodott.
-A nevem Nightfall.

2. rész

Barátok

Este volt. Nagyjából 3 hete keltem ki a tojásból, de mióta a többi sárkány nem piszkált egyre veszélyesebb dolgokat csináltak. Engem pedig vittek magukkal. Mitagadás, szerettem volna közéjük tartozni, hogy ne legyek egyedül. Az elején úgy gondoltam nem lesz baj belőle. De ahogy telt az idő kezdett eldurvulni a helyzet... Ahogy a sötétben tapogatózva - vigyázva, nehogy felébredjenek a szüleim - lopakodtam el a fészkünktől a közeli erdő felé, azon gondolkodtam mit terveznek mára. Ugyanis mióta nem piszkálnak, rászoktak arra, hogy esténként átrepülünk a szomszédos szigetre és míg néhányan őrködünk addig ők pár otthagyott fészket rámolnak ki. Nem tartottam helyesnek, de féltem az egyedülléttől ezért velük mentem. Sosem éjfúria fészekhez mentünk, mindig valami másik fajta fészkét rámolták ki. Általában minden nyugodt volt, de egyszer nem vigyáztunk eléggé...

Öten voltunk ott. Rajtam kívül még ketten őrködtek. Jack volt a vezérünk, ő egy másik fúriával pakolta éppen a fészket amikor meghallottuk. Azelőtt sosem hallottam még olyan rémisztő sárkányüvöltést. Egy ölvész volt. Azt hiszem tudta, hogy ott vagyunk. Miből gondolom? Hmmm lássuk csak. Üvöltve jött elő a felhők közül, miközben villámokat szórt és megállva a levegőben bemérte Jacket és felé lőtt egy adag villámot.

Szerencsére még sikerült félreugrania előle, így nem sérült meg. A következő pillanatban rengeteg dolog történt egyszerre. Jackék is odarohantak hozzánk, erre viszont az ölvész támadásba lendült és egyenesen felénk repült hatalmas sebességgel. A lábaim földbe gyökereztek a félelemtől, a többiek viszont rám se hederítettek. Amilyen gyorsan csak tudtak szárnyra kaptak és igyekeztek eltűnni a sötétben. A dühös sárkány utánuk eredt, de mikor eltűntek feladta és felém fordult. Megindult nekem pedig ennyi kellett, már rohantam is  az erdő felé. Azonban nem volt szerencsém, még mielőtt elértem volna a biztonságot nyújtó bokrokat, hallottam, hogy felém lőtt. Nem kellett sok, hogy biztonságba kerüljek, ezért elrugaszkodtam a talajtól. A villámok a levegőben találtak el és egyenesen a bokrok rejtekébe zuhantam. Éreztem, ahogyan a testem egyre gyengébb lesz és minden elsötétül előttem...

Mikor kinyitottam a szemem fura világosságot láttam. A testem sajgott, alig tudtam mozdulni. Mikor kiértem a bokrok közül láttam, hogy az ölvész már nem volt ott. A világosság nem múlt el, sőt, mozgott. Felnéztem az égre és megláttam a forrását. Soha addig nem láttam még olyan sárkányt, mint az volt, fogalmam sem volt, mi lehet. 

Először el akartam menni, de a kíváncsiságom nem hagyott. Az ismeretlen sárkány továbbszállt, de láttam, hogy kicsit odébb ereszkedni kezd.  Ügyelve - nehogy észrevegyen - utána mentem. Egy kisebb szikla mögé bújva figyeltem, amint valami fura világító vizet iszik. A rejtekhelyem nem bizonyult túl hasznosnak, mert észrevett. Nagyon gyors volt, időm sem maradt reagálni. Elém ugrott és rám üvöltött, majd láthatta a riadtságom, kissé kedvesebb lett.

- Hogy kerültél ide? Nem kéne itt lenned kicsi.

A hangja lágy volt, kicsit az anyukáméra hasonlított. Ez egy kicsit megnyugtatott.

- Hát... Én... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, de nemigen sikerült semmit összehabognom. 

- Oh, megijesztettelek? Sajnálom, nem akarlak bántani, csak nem szeretem az idegeneket.

Másodszor is megpróbáltam mondani valamit, de valahogy nem sikerült. Aztán, mintha valamiféle gát tört volna darabokra, elkezdtek ömleni belőlem a szavak. Mindent elmondtam annak a sárkánynak. Hogy miért jöttem a többiekkel, mit tettek és hogyan hagytak magamra. Mikor befejeztem feszengve vártam, hogy mit fog mondani. Meglepetésemre azonban nem nevetett ki, nem ítélt el és még csak nem is bántott. Helyette viszont együttérzőn rám nézett és vígasztalni kezdett. Mikor kicsit megnyugodtam, már nem tudtam visszafogni magam.

- Öm... Te egyébként ki és mi vagy?

- A nevem Glow és egy világréme vagyok.

- Én Thunderblue vagyok, egy éjfúria. Örülök, hogy megismerhetlek. Még sosem láttam ilyen sárkányt, mint amilyen te vagy.

Glow kuncogni kezdett és egyik lábával megdörgölte a fejem.

- Kedves kölyök vagy te. Nem kéne olyanokkal barátkoznod, akik rossz dolgokra vesznek rá.

- Tudom, de -kezdtem a mondatot, de nem maradt időm befejezni. Messziről éjfúriák üvöltése hallatszott. Felismertem köztük a szüleim és a csapatvezér hangját. 

- Mi ez? - Glow arcára kiült az aggodalom, éreztem, hogy baj lesz.

- A többieket biztosan rajtakapták és elmondták, hogy én itt maradtam.

- Ha ekkora zajt csapnak nem lesz jó. Ma már felbosszantottatok egy ölvészt. Ha találkozik velük akkor odahívja a saját csapatát és akkor vége a dalnak. Gyere!

Glow felröppent én pedig követtem. Azelőtt sosem próbáltam ki, vajon mennyit bírhatnak a szárnyaim. Az volt az első alkalom, hogy mindent beleadtam. Csak kicsit lemaradva Glowtól repültem, mikor jelzett, hogy álljunk meg. A fúriákat már közelről hallottuk, de hirtelen társult hozzájuk egy ismerős üvöltés. Az ölvész megtalálta őket.  Csakhogy nem volt egyedül. Egy nála sokkal nagyobb ölvész szállt mellette. Éppen a levegőben voltak a csapatommal együtt és láthatóan készültek egymásra támadni. Ekkor érkeztünk meg Glowval, aki közéjük szállt és elvakító fényt kezdett árasztani. Az én szemem ezt megszokta, az elmúlt órákba többször is láttam. Azonban mind a fúriák, mind az ölvészek elvakultak és egy pár másodpercig nem is láttak. Mikor mindenki magához tért Glow, az ölvészek és a vezetőnk, név szerint Imperial, félre repült beszélni. Percek múlva Glow és Imperial visszatért, az ölvészek pedig távozni készültek. Előtte még a fiatalabbik odajött bocsánatot kérni, amiért megpörkölt, majd egy barátságos tekintettel búcsút vett. Értetlenül néztem Glowra.

- Elmondtam neki a történteket -felelte.

A szüleim aggodalmaskodva végigmértek, hogy nincs e bajom, de úgy ítélték meg nincs. Ezután elköszöntem Glowtól, de megígérte, hogy bármikor visszajöhetek beszélgetni, de csak este. A csapatunk elindult haza, útközben pedig elmeséltem a szüleimnek,  mi is történt velem. Mikor visszaértünk a fészkekhez, láttam a többieket, de nem mentem oda hozzájuk. Viszont még félúton a saját fészkünk felé elkaptam egy "A fenébe, nem nyúlt ki" megjegyzést. Bevallom, ez rosszul esett.

Másnap elég későn ébredtem fel. A szüleim már nem voltak a fészekben, csak a reggeli halamat találtam ott. Miután megettem elindultam, hogy keressek magamnak valami elfoglaltságot. Kiérve a fészkek közül a közeli tisztásra indultam, ahol más fajta kis sárkányok is voltak. Érdeklődve figyeltem, ahogyan a velem egykorúak játszanak. Egy ideig figyeltem őket és kedvem támadt csatlakozni hozzájuk, de nem volt merszem odamenni. Lefeküdtem a fák árnyékába és onnan figyeltem tovább. Egyszercsak azt hallottam, hogy mozog mögöttem a fű. Hirtelen egy kis szörnyennagy rémség ugrott rá a hátamra, majd megállt előttem. Kérdőn néztem rá, amire ő csak nevetve elkezdett bökdösni. Elegem lett, ezért felálltam és elindultam a másik irányba. Illetve indultam volna, de elém ugrott. Nem hagyott elmenni és kezdett bosszantani.

- Békén hagynál?

-Miért? - kérdezte széles vigyorral az arcán.

- Zavarsz.

-Pedig nekem úgy tűnt szívesen csatlakoznál. Miért nem jössz velünk játszani?

- Nekem mással  kell foglalkoznom -próbáltam füllenteni, hiába.

- Pedig én úgy látom ráérsz. És egyedül vagy.

Itt megfogott. Nem tudtam erre mit mondani. Sóhajtva követtem a többiek felé.

- Egyébként Thunderblue vagyok.

- Király! Én Nightcry.

Órákon át játszottam Nightcryal és a többiekkel kint a mezőn. Az elején kicsit féltem, de végül mindenki nagyon kedves volt velem. Kiderült, hogy Nightcry nagyon jófej, csak időnként mások agyára megy. A szüleim hívtak, ezért mennem kellett, de megígértem neki, hogy még találkozunk. 

Lelkesen meséltem a szüleimnek, hogy milyen jól szórakoztam. Láthatóan örültek neki. Miután ettünk, bejelentették : ma én is megyek repülni tanulni a nagyoktól. Ennek igazán örültem, meg akartam mutatni, mit is tudok. A legtöbb kis éjfúria ott volt az leckén. Miután az oktatóink elmondták miként is kell repülni, kezdődhettek a feladatok. 3 pályát jelöltek ki nekünk. Az elsőn manőverezni kell, pár fa között repülve elhajolni az ágak elől, felvenni a célnál lévő botot és visszatérni vele a starthoz. A második egy gyorsasági verseny, az elejétől a végéig hajrázni kell. A harmadik pedig a kedvencem. Csak a harmadik pálya elég nagy ahhoz, hogy egyszerre mehessünk mind, a többi egyszemélyes pálya. Ez a pálya a tenger fölötti sziklák között húzódik. Nagyon veszélyes pálya, egy elvétett kanyar és nekicsapódunk egy kiálló, hegyes sziklának. Az oktatóink azt mondták, hogy aki az első kettőn nem akar részt venni az maradjon hátul, de aki ezt teszi annak a harmadikon  versenyeznie kell, aki az első kettőn versenyez annak nem muszáj a harmadikon is. Én pár másik sárkánnyal együtt lehevertem hátra és onnan figyeltem a többieket. Hirtelen meghallottam Jackék hangját. Odakaptam a fejem és láttam amint éppen egy albínó fúriát piszkálnak. Odamentem és félrelöktem őket. Láttam rajtuk, hogy nem hagynák annyiban, de éppen őket hívták az oktatóink. Az albínó felé fordultam, aki duzzogós arcot vágva hátat fordított nekem. Duzzogva mentem vissza a helyemre és lefeküdtem. Megijedtem, mikor hirtelen rám ugrott.

- Hé, köszi a mentést. De legközelebb ne segíts okés? Szeretném egyedül megoldani. Te vagy Thunderblue ugye?

- Oké. Igen én vagyok.

- Az én nevem Mona.

-Örvendek.

-Én is. Még összefutunk, szia - mondta, majd csatlakozott pár heverésző éjfúriához. Kíváncsian figyeltem, hogyan repülnek a többiek. Páran kicsit ügyetlenkék voltak, de a legtöbben gond nélkül vették az akadályokat. Nagyjából 30 perc múlva végeztek is, ezután az oktatók minket hívtak. Elmondták a tudnivalókat, hogy mire vigyázzunk és ne akadályozzuk egymást, mert veszélyes. Kértek pár percet mielőtt indulhatnánk, addig rajthoz kellett állnunk. Jack éppen mellém került és lenézően méregetett.

- Mit szólnál, ha versenyeznénk? - kérdezte, a hangjában mérhetetlen gúnyt éreztem. Válaszra sem méltattam. 

- Majd én megmutatom! - gondoltam magamban és már alig vártam, hogy végre indulhassunk. Az oktatóink végre megálltak mellettünk és megadták a jelzést. A legtöbben finoman rugaszkodtak el, Jack viszont szinte kilőtte magát a levegőbe. Én sem vártam tovább, szárnyra kaptam és utána eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Félrenézve láttam, hogy a szüleim és Imperial is ott állnak a pálya szélén és figyelnek minket. Ez ösztönzően hatott rám és még jobban igyekeztem. Megfeszítettem a szárnyaimat és pár csapással utol is értem Jacket egy másik sárkánnyal együtt, akit Eclipsenek hívtak. Hárman versenyeztünk egymással, időnként hátrapillantva láttam, hogy a többiek már nem jönnek utánunk, elakadtak vagy feladták. A következő akadályrész az nem volt könnyű. Egy  közepes ívben fölfelé kellett fordulni majd úgy kellett egyenesen lefelé repülni, hogy nem előre hanem hátra kell irányulni, mintha hátraszaltót csinálnék. Csakhogy velünk szemben fal volt, ezért elég gyorsan kell cselekedni. Nekem ez könnyebben sikerült, de Jacknak éppen csak sikerült, Eclipse pedig felakadt a falon és lemaradt. Jackel fej-fej mellett haladtunk zuhanó repülésben egyenesen le. Alul a tengerből sziklák álltak ki, valahol a távolság felénél kellett kinyitni a szárnyunkat újra. Azonban Jack megfordult és egy erőteljes mozdulattal megcsapott a farkával. Ez kibillentett az egyensúlyomból és nem tudtam tartani a testtartásomat. Jack mellettem felhúzta magát a levegőbe én pedig a levegőben forogva zuhantam lefelé. Oldalra nézve láttam, hogy mindenki aggódva és kétségbeesve figyelnek. Valahogy sikerült ismét irányba fordítanom magam, de már nem maradt időm felhúzni magam. Helyette elszántam magam, hogy megpróbálok valamit. Lehunytam a szemem és a torkomra összpontosítottam, ahol egyre nagyobb melegséget éreztem. Kinyitottam a számat és egy plazmabombát lőttem a szikláknak, amiknek ettől letört a hegyes része így rá tudtam szállni. Ráérkeztem a sziklákra és rögtön vissza is löktem magam a levegőbe, majd Jack után eredtem. A következő kanyarban utolértem őt, de ez egy becsapós akadály volt, az éles kanyar szélén kiálló sziklák voltak, amiknek mindketten nekimentünk, így kiestünk a versenyből. 

Egy órával később éppen a szüleim ápolgatták a felsértett oldalam, mikor Imperial jött oda hozzánk.

- Thunderblue. Ha jól tudom 3 hetes vagy. Igaz? -kezdte kimért hangon.

-  I-Igen - dadogtam zavartan.

- Akkor mondd el nekem, hogyan lehetséges az , hogy egy ennyi idős fúria már tud plazmabombát lőni? Ilyen idős korban már az is csodának számít, ha tüzet tud valaki fújni. Minden esetre, figyelemmel fogom kísérni a fejlődésedet - mondta, majd távozott. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért ilyen barátságtalanul beszélt hozzám. Kicsivel később az erdő mellett sétálgatva gondolkodtam, amikor Nightcry ugrott ki a bokrok közül.

- Hogy csináltad? Iszonyat menő volt! Én is akarok így lőni! - kezdett lelkendezni. Elmesélte, hogyan figyelt fel a hangokra és nézte végig a repülőleckét. Ő tovább beszélt hozzám de már nem is hallottam. Eszembe jutott valami. A kis sárkányok azért nem tudnak még lőni, mert idő kell, amíg a megfelelő részek képesek felmelegedni eléggé. De engem megrázott egy ölvész és az egész testem forró lett akkor. Lehetséges hogy ezért? Azonnal ki kellett derítenem. Nightcryal elindultunk a szigetre, hogy megkeressük azt az ölvészt. Ott repkedve nem kellett sokat keresgélnünk, hamar rábukkantunk. Amint meglátott minket, tudta ki vagyok és barátságosan fogadott. Elmondtam neki az elméletemet, amiben ő is megerősített. Így hát köszönetet mondtam neki, amiért segített nekem.

- Ne köszönd meg. Bűntudatom van, ezért ha szeretnéd, akkor segítek neked rendesen lőni tanulni - mondta sóhajtva. Nightcryal vigyorogva egymásra néztünk, majd hevesen bólogatni kezdtünk, mire az ölvész egy hatalmasat sóhajtott.

Egészen estig voltunk ott. Kiderült, hogy az ölvész neve Zeusz és remekül tud célozni. Nightcry kikönyörgött magának egy kis adag villámot, így már ő is tudott tüzet fújni. Már sötét volt, Zeusznak pedig mennie kellett, ezért mi is hazaindultunk. A szigetünkre visszaérve még elmentünk a pályák mellett. Amikor odaértünk megálltunk kicsit. Aztán észrevettük Monát, aki oda is jött hozzánk.

- Hát te? - kérdeztem meglepődve.

- Eclipse és én edzünk a pályán, hogy le tudjuk győzni Jacket - felelte büszkén. Felnéztem és megláttam Eclipset az egyik sziklán.

Azóta minden este felváltva edzettünk. Vagy Zeuszhoz mentünk lőni tanulni, vagy a pályán gyakoroltunk, időnként pedig Glow tanított minket manőverezni. Később kiderült, ennek még nagy hasznát vettük...

1. rész:

Üdv a világban!

Kékség. Ez volt az első dolog amit láttam. Finom meleg volt minden és hallottam a szüleim szívének dobogását, ahogyan a fészekben fekszenek a tojásom körül. Olyan nyugodt volt minden. Aztán kinyitottam a szemem. Azóta is kellemetlennek érzem már az emlékét is, de akkor igazi sokkot okozott. A tojásban lévő folyadék belement a szemembe, ettől pedig nem láttam mást, csak a lábaim elmosódott körvonalait. Azt hiszem megijedtem, mert levegőért kapkodtam és elkezdtem karmolászni(az akkor még puha karmaimmal) a tojás falát. Nem bírta sokáig és hamar repedezni is kezdett. Odakint azonban teljesen más volt, mint hittem. Hideg volt, a szememet bántotta a fény és minden tele volt idegen hangokkal. Persze a szüleim azonnal odabújtak hozzám, ettől pedig megnyugodtam.

 Az édesanyám neve Storm, az apámé pedig Lightning volt. Ebből következtetve én már csak Thunder lehettem. Vagyis lettem volna...

A szigeten, ahol éltünk, javarészt éjfúriák laktak. Az elején rosszul éreztem magam a színem miatt. Mert ugye amíg én égszín féle kék voltam, addig a többi kék fúria vagy olyan sötét volt, hogy majdnem fekete, vagy majdnem olyan világos, hogy már szinte fehér. Így végül a többiek(a többi kis éjfúria) elkezdtek "Blue"-nak hívni, amit persze nem hagyhattam csak úgy.

- Nem Blue! A nevem Thunder! - mondtam nekik mindig, de ez persze nem érdekelte őket.

Egyszer azonban történt, hogy az egyik kis sárkány anyukája odajött hozzám, de nem tudta, miként szólítson meg, majd végül azt mondta "Thunderblue". Azóta hívtak hát így. A többiek nem piszkáltak többet a színem miatt. Találtunk helyette veszélyesebb hobbit...

Nightfall bemutatkozása

Sziasztok!

A nevem Nightfall, bár ez csak a második nevem. Az igazi nevem Thunderblue. A "Nightfall"-t az új családomtól kaptam, miután az igazi szüleim meghaltak. Mindenki azt hiszi, hogy éjfúria vagyok, de ez nem igaz. Én egy váltófúria vagyok. Vagyis, igazából az egyetlen. Bár a szüleim meghaltak, van egy igazán nagy családom: a húgom Sunstar, a "nővérem" Maya, a legjobb barátom Nightcry, a gazdám Aurora, és az összes sárkány a Rejtett Völgyben. Ez a mi történetünk. Olvasd és élvezd. ;)

Megjegyzés: Nincs másik váltófúria, aki azt állítja van hazudik.

Bemutatkozás

Sziasztok! ^^

Ebben a blogban az egyik sárkányom, Nightfall történetét szeretném elmesélni nektek. Vagyis inkább majd ő. Többek között a saját tervezésű sárkányaimat is bemutatom majd.

Érezzétek otthon magatokat ^^

Megjegyzés: Légyszíves ne lopjátok el egyetlen egy sárkányomat sem. Mindegyikért megdolgoztam.